augusztus 1.
Korcsolán Orsolya: „A zene legbelső elemeit nem könyvből tanuljuk”
Augusztus 2-án Balaton-parti koncertre hív Korcsolán Orsolya hegedűművész, akivel kedvenc évszakáról, hagyományról és pályája kezdetéről beszélgettünk. Úgy véli, a lényeget csak szemtől szembe lehet ellesni a nagy elődöktől. És természetesen szóba került Kuti Sándor is.
– Közkedvelt darab szólistája leszel Balatonfüreden, a Kisfaludy Színpadon.
– Száz éve született Astor Piazzola, az argentin tangó koronázatlan királya, ezt a kerek évfordulót pedig szeretnénk méltóképpen megünnepelni az Anima Musicae Kamarazenekarral. A balatonfüredi koncerten a Négy évszak Buenos Airesben című darabját tűztük műsorra. Nem először – teszem hozzá rögtön –, és nem is utoljára, hiszen kevés az az együttes, akivel ennyire egy hullámhosszon tudunk dolgozni, és ennél a sokszor szeszélyes, kavargó, szenvedéllyel teli darabnál különösen fontos. Az pedig külön emeli az est fényét, hogy egy ilyen izgalmas helyszínen, a Balaton csillogó víztükrétől néhány méterre csendülnek majd fel Buenos Aires hangjai.
– Neked melyik a kedvenc évszakod?
– Olyan fantasztikus, briliánsan megkomponált mindegyik tétel, hogy nem is tudom igazán letenni a voksomat egyetlenegy mellett sem. Döntse el mindenki maga, hogy vérmérséklete szerint melyik tetszik neki legjobban. Ha már muszáj lenne választani, talán a második tétel, a tavasz áll legközelebb a szívem hegedűs feléhez, ez az évszak tele van költészettel. Aki szeretne picit elkalandozni az argentin tangók világába, képzeletben elrepülne Buenos Airesbe, gondolatban visszautazna az időben a múlt század első harmadába, az jöjjön el koncertre, biztos vagyok benne, hogy fergetegesen fogja érezni magát! Az csak hab a tortán, hogy a hangversenyt ingyenessé tette a fesztivál, úgyhogy mindenkit szeretettel várunk!
– És az életben melyik évszakban érzed a legjobban magad?
– Télen születettem, és gyermekkoromban versenyszerűen műkorcsolyáztam, egyéniben országos második helyezést is elértem. Lehet, hogy nem a legjobb válasz egy nyáresti koncert kapcsán, de nagyon szeretem a telet, kislányként profi műkorcsolyázó szerettem volna lenni, a mai napig gyakorlom a téli sportokat, sokat síelek, és amikor itt Bécsben, ahol élek, megnyit a korcsolyapálya a Stadtpark mellett, azonnal megváltom a bérletemet, és már húzom is fel a korcsolyacipőt…
– Nehezebb szabadtéren játszani?
– Nekünk, művészeknek, azt hiszem, kicsit nehezebb dolgunk van, de kárpótol, hogy a közönségnek csodálatos érzés a Balaton partján meghallgatni egy klasszikus koncertet. Az atmoszféra egészen egyedülálló, valahol egy nyáresti séta andalító hangulata keveredik a koncerttermek ünnepélyességével. Persze mindig lehetnek váratlan helyzetek. Amikor legutóbb, két éve a Klassz a pARTon fesztiválon játszottam, zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék, be is kellett vonulnunk a Kisfaludy Galériába. Nem bántuk, mert fantasztikusan éreztük ott is magunkat, kívül tombolt a vihar, belül meg zengett Mozart G-dúr hegedűversenye. Most szerintem, csodaszép időnk lesz!
– Hogy bukkant fel az életedben a hegedű?
– Hegedűt az óvodában hallottam először, ugyanis az óvónéni nem csupán énekelt velünk, hanem behozta a hangszerét. Nem szabadott hozzányúlni, de én persze hozzányúltam, amiért jól ledorgáltak és onnanól kezdve édesanyám elmondása szerint állandóan követeltem, hogy márpedig én hegedülni akarok. Hálás vagyok annak az óvónéninek és minden óvónőnek, tanárnak, akiknek köszönhetően nem csak népdalok tucatjait tanulhattuk akkor meg, de mire a zeneiskolába kerültünk, már hangszerekkel is találkozhattunk. A nyolcvanas évek végéig még lényegében ingyenes volt a zeneiskola, a zeneoktatás, rengeteg gyerek tanulhatott és tanult zenét, kapott hangszert a kezébe. Ma egyre több alternatív iskolatípus ismeri fel ennek a felbecsülhetetlen jelentőségét szerte a világon. Ha akkor nem Magyarországra születek, talán én sem kezdek zenét tanulni, és biztosan nem kapom meg azt a tudást, amit talán még ma is csak Bartók és Kodály országában lehet megszerezni. Erre igazán New Yorkban, a Juilliard Schoolon töltött évek alatt jöttem rá.
– Mikor döntöttél a muzsikuspálya mellett?
– Viszonylag későn, tizenkét évesen a versenyszerűen sport miatt. Akkor döntenem kellett, és minden eredményem ellenére feladtam a korcsolyázást, mert felvettek a Zeneakadémiára, a különleges tehetségek osztályába. A két dolgot nem lehetett teljes erőbedobással csinálni.
– Négy éve jelent meg a Kuti Sándor-albumod a világ legrangosabb klasszikus lemezkiadójánál, a Deutsche Grammophonnál. Nem csupán a patinás kiadó miatt volt ez nagy dolog, hanem azért is, mert egy holokauszt-áldozat műveit tartalmazza az album.
– Igen, ez óriási dolog, amikor felhívott a Deutsche Grammophon igazgatója, majdnem kiesett a telefon a kezemből. Akkor már évek óta foglalkoztam Kuti Sándor darabjaival, annak érdekében, hogy további darabok kerüljenek elő, felkerestem a lányát, Évát is, aki egy dobozban megőrizte apja kompozícióit. Nagyon sok darabja elveszett, sokszor csak tételek, töredékek élték túl a vészkorszakot, a két hegedűre írt szonátából például csak egyetlen tétel kerülhetett emiatt a lemezre. Kuti Sándorra egyébként a nagy karmester, Solti György irányította a figyelmemet.
– Az önéletrajzában említi Kuti nevét…
– Azt írja róla, hogy ha nem lesz a holokauszt áldozata, az egyik legnagyobb magyar zeneszerzővé válhatott volna. Meg volt a tehetsége, a képessége, de ideje nem maradt, hogy kiteljesedhessen. Nekem Sir Solti személyesen is említette Kuti nevét, amikor tizenhét évesen a Schleswig-Holstein-i Zenei Fesztivál legfiatalabb tagjaként a keze alatt játszhattam a fesztivál zenekarában. Mint egyedüli magyart, bemutattak Soltinak, aki nagyon kedves volt, több vacsorát is elköltöttünk a családjával. Játszottam neki Mozart-hegedűversenyeket, Ravel Kaddishát, ami egy zsidó halotti ima megzenésítése, és akkor ő könnyes szemmel mondta, hogy ha van rá lehetőségem, kutassam fel gyermekkori barátja, Kuti Sándor munkáit. Akkor kezdett el érni bennem a gondolat, hogy érdemes lenne nemcsak Kuti, de más olyan zeneszerzők után kutatnom, akik a holokauszt áldozatai lettek, Akiket kiírtak a koncertéletből, akiket elpusztítottak, vagy emigrációba kényszerítettek.
– Számodra misszió volt a Kuti-lemez, és jelezted, hogy szeretnél másokat is bemutatni. Van olyan szerző, aki a felfedezésedre vár?
– Természetesen sok ilyen zeneszerző van, a legutóbb mégis egy olyan komponistát tűztem műsorra, aki valami egészen más miatt ugyan rettentően ismert lett, de ezt az emigráció elötti arcát egyáltalán nem ismerjük. Tavaly az általam és a Bécsi Szimfonikusokkal közösen alapított együttesünkkel, az Anna Rothschild Ensemble Wiennel Kurt Weil korai, lenyűgözően poetikus, és fantasztikusan nehéz hegedűversenyét, játszottuk volna, amelyet még 1924-ben, Berlinben írt, évekkel a Koldusopera mindent elsöprő sikere előtt. Ez egy páratlanul izgalmas, nagyon formabontó, meglepően modern darab, attól a fiatal Kurt Weilltől, akit tulajdonképpen egyáltalán nem ismerünk. Ha jól tudom, Magyarországon eddig még senki nem adta elő, ez a darab a doktori disszertációm témája is a Zeneakadémián.
– Számodra is fontos a zsidó hagyomány?
– Igen, hiszen ebbe nőttem bele, ezt viszem én is tovább. Nekem ez természetes.
– Miért tartod szépnek ezeket a hagyományokat?
– Mert összefűz minket. Generációkat köt össze, hiszen én is úgy adom tovább, ahogy az anyukámtól láttam, úgy gyújtom a gyertyát, úgy csinálom a maceszgombócot. Ez nem vallás függő, ez a tradíció. A gyökereink.
– Ha ilyen párhuzammal élhetek, a klasszikus zene is rendkívül hagyományközpontú.
– Jól látod. A klasszikus zene legfontosabb, legbensőbb elemeit nem könyvekből tanuljuk, hanem a mester adja tovább a tanítványának. Természetesen minden fellelhető forrást el kell olvasni az adott műről, a szerzőről, a korról, de az érzékeny tempóváltásokat, a finom érzeteket, a frázisok mögötti érzelmeket csak szemtől szemben lehet átadni és ellesni. Ez a zene legfinomabb részleteiben nem is működik másképp.
– A közeljövőben szalonod nyílik Budapesten, a 13. kerületben. Milyen célból?
– A klasszikus zene – különösen a kamarazene – intim műfaj, amely sokkal jobban átadható, és egy ilyen szűk, bensőséges, közvetlen térben. Többször csúszott már a szalon megnyitója – eredeti tervünk szerint éppen a Klassz a pARTon! művészeti vezetőjével, Érdi Tamással nyitottuk volna meg, amikor becsapott a pandémia. Ha minden jól megy, talán ősszel sikerül kitárnunk a kaput. A szalon a 13. kerület szívében, a Pozsonyi úton helyezkedik el, s hogy a közönség jobban megtalálja, a címről Pozsonyi25-nek neveztük el.
Korcsolán Orsolya és az Anima Musicae Kamarazenekar koncertje augusztus 2-án 20 órától lesz a Klassz a pARTon! fesztiválon, Balatonfüreden, a Kisfaludy Színpadon. A részvétel ingyenes!
* Az interjút Korcsolán Orsolya hegedűművésszel Csabai Máté készítette.