Radnóti Róza: „A kotta olyan, mint egy titkosírás”

– Mivel töltötted az elmúlt három hónapot?

– Elmélkedtem, zenéltem, többet foglalkoztam festéssel, rajzolással, fotózással. Végre időm volt arra, hogy meghagyjam a napok természetes folyását, és örülni tudjak olyan apró dolgoknak, amelyeket máskor nincs idő észrevenni. Bár én amúgy is olyan ember vagyok, aki képes percekig nézni egy hangyát, amint keresztülmegy a szobán, vagy azt bámulni, milyen mintákat alkotnak a délutáni árnyékok.

– Nem csatlakoztál azokhoz, akik az interneten adtak koncertet?

– Nem. Úgy éreztem, ez az időszak arra való, hogy mindenki magába szálljon és elgondolkodjon az élet dolgain. Számomra fontosabb volt, hogy elmerüljek a magam körül lévő csendben.

– Mint előadót kérdezlek: szerinted hogyan keletkezik a zene? Mi jön előbb: az ihlet, és aztán a technikai megvalósítás, vagy először meg kell tanulni, és utána lehet megtölteni tartalommal?

– Szerintem a kettő elválaszthatatlan. Mindig akkor vétettem a legnagyobb technikai hibákat, ha a darabról alkotott képem nem volt megfelelő.  Amint elkezdek foglalkozni egy zeneművel, törekszem arra, hogy ne különüljön el a „szövegtanulás” és a megértés, hanem ennek az egysége alkossa a végeredményt.

– Mennyiben újraalkotás az előadóművészet?

– Előadóművésznek lenni csodálatos kihívás, feladat és felelősség; minden egyes újonnan megismert zenemű egy felfedezés, melyben izgalmas folyamat megérteni, s megtanulni átérezni a zeneszerző által leírtakat. Sajnos az elmúlt százötven évben élesen elkülönült, hogy ki alkotó és ki előadó. Egyre nagyobb hiányát érzem annak, hogy milyen jó lenne, ha magasabb szinten tudnék improvizálni, vagy legalább alapszinten értenék a zeneszerzéshez, mert az a zenének egy más, sokszor sokkal mélyebb megértését jelenti.

– Tudsz improvizálni?

– Szoktam. Elsősorban érzések, érzetek megjelenítésére kísérletezek gesztusokkal, hangszínekkel, de nem tudnék szonátát, fúgát – tehát kötöttebb formákat – rögtönözni. Ehhez több gyakorlás és talán különleges tehetség szükségeltetik.

– Gondolod, hogy az improvizációs készség abban is segíti az előadót, hogy a lekottázott, már megkomponált remekművekbe életet leheljen?

– Ma nagyon sok előadó nem törekszik többre, mint hogy pontosan lejátssza a hangokat. Én szeretném a kottát úgy értelmezni, mint egy rejtjelet, egy titkosírást, mivel a leírt hangok, interpretációs jelek mögötti tartalom, azok összefüggéseinek megértése vezethet az előadói szabadsághoz. Ha egy színész igazán jól szaval egy verset, elfelejtük annak a szöveg mivoltát, mert úgy mondja, mintha a saját költeménye lenne. Nem csupán lejegyzett hangokként kell visszaadni egy zeneművet, hanem a hangok miértjére kell megkeresni a választ. Úgy kerülhetünk közel a zeneszerző szándékaihoz.

– Szakmai életed fontos tanára volt Becht Erika.

– A mai napig csodálatos társ Erika néni. Bármilyen kérdésem van – legyen az zenei, szakmai vagy lelki –, hozzá fordulhatok. Tizenkét-tizenhárom éves koromban kerültem hozzá, hat évig tanított. Olyan igényességre nevelt kezdettől fogva, ami ritka. És mindig szem előtt tartotta a személyiségemet, például úgy, hogy választhattam darabokat. Abban az időben kevésbé szerettem romantikusokat játszani, Bartók, és a XX. század zenéje kezdett igazán érdekelni – ez az irány a mai napig mélyen bennem van. Erika néni meghagyta a természetes érdeklődésemet, amiért nagyon hálás vagyok neki.

– Kik voltak még tanáraid?

– Már korábban elkezdtem Eckhardt Gábor tanár úrnál tanulni. A Zeneakadémián Némethy Attila, Lantos István, Wagner Rita és Fejérvári Zoltán tanítottak, igen szerencsésnek tartom magam ezért. És egy évet tanultam Rohmann Imre tanár úrnál Salzburgban, ami szintén fantasztikus lehetőség volt.

– Azt, hogy a kamaszkor nehéz időszak, mindenki tudja, de sokaknál van még egy krízis a húszas években. Neked kijutott ezekből?

– A kamaszkori krízis kimaradt, annál nagyobb volt a huszonéves kori, amikor az ember újra megkérdezi, miért is van a világon. Szerintem természetes, hogy van ilyen. Hiába tűnt nagyon egyértelműnek, hogy zenész legyek, sok más művészeti ág iránt is érdeklődöm. Most, a karantén alatt döbbentem rá, hogy nem elszakadnom kell ezektől, hanem párhuzamosan művelni, akár a zenei tevékenységem részévé tenni mindazokat, amik érdekelnek.

– Nem véletlenül volt egykor ideál a reneszánsz ember.

– Szerintem a művész az az ember, aki a világ eseményit, az érzéseket, melyeket az események benne keltettek, művészi formába öntve tudja megörökíteni, vagy megtalálja azokat összefüggéseket a világban, amik nincsenek szem előtt. Nem vagyok az a típus, aki képes csak a zenéből táplálkozni. Olyan összefüggéseket keresek a különböző művészeti ágak között, amikhez nem jutnék el csak a zene útján. Lényegében azért csodálatos a művészet, mert – sok esetben – minden ága hasonlóan valamiféle érzést, vagy mondanivalót, tartalmat próbál megfogalmazni, csak más eszközökkel, hangokkal, képpel, mozdulatokkal.

– Jelenleg a MOME hallgatója is vagy, egy féléves kurzuson a videoklipekről tanulsz. Szerinted hogyan gazdagítja a zenét a vizualitás?

– Nagyon szeretek csukott szemmel zenét hallgatni, de az is nagy élmény, amikor zene és kép úgy működik együtt, hogy az összetevői szétválaszthatatlanok. Kubrick filmjeiben például vannak ilyen momentumok, még ha Ligeti György ezzel talán nem is értene egyet. A Tágra zárt szemekben például megszólal a Musica ricercata második tétele, aminél megfelelőbb zenét nem is tudok elképzelni azokhoz a jelenetekhez. Kubrick a kelteni kívánt érzés „vezérmotívumaként” használja ezt a Ligeti tételt.

– Évek óta rendszeres fellépője vagy a Klassz a pARTon! Fesztiválnak. Idén mit hallunk tőled?

– A felkérést idén a Kamara-Kör kapta. Egy zongorás triónak látszó csapatként lépünk majd fel Varga Oszkár hegedűművésszel és Matuska Flóra gordonkaművésszel, viszont Janáček és Kodály műveivel a műsorunkon csak duóra komponált darabokat szólaltatunk majd meg.

– Hogyan emlékszel vissza az előző évekre a Klassz a pARTon! Fesztiválon?

– Ez a fesztivál nagyszerű kezdeményezés, amely az embereknek minőségi szórakozást nyújt a nyári pihenés idején. Különböző helyszíneken játszottam már, beltéren, kültéren, különösen kedves helyszín volt a Szigligeti Alkotóház, ami szinte második otthonom – nyaranta pici gyermekkorom óta járunk oda szüleimmel. A kültéri koncerteken Balatonfüreden és Balatonalmádiban a saját bőrömön tapasztalhattam meg, hogy egy reflektorral megvilágított zongora hány százezer bogarat vonz, amik be akarnak mászni a fülembe, az orromba. (Nevet.) De mindegyik év nagyon jó élmény volt számomra!

– Szerinted misszió a klasszikus zene?

– Ha a missziót a klasszikus zene népszerűsítésére értjük, annak úgy érzem, a határaival kell tisztában lennünk. Nem biztos, hogy valaha igazán komoly tömegeket fog megmozgatni ez a hihetetlenül tartalmas műfaj, ennél sokkal fontosabb, hogy akik érdeklődnek iránta, azok intellektuálisan felkészültek legyenek a befogadására. Az viszont, hogy milyen eszközökkel juttatjuk el az arra nyitott rétegeknek vagy a fiataloknak, gyerekeknek a klasszikus zenét a hagyományos koncerteken kívül, még számomra is nagy kérdés. A (gyermekkori) zenetanulás játékos, örömet, kíváncsiságot okozó és fenntartó módja biztosan az egyik lehető legjobb mód.

– Miért alakul a Kamara-Kör, és mi a művészcsoport ars poeticája?

– Egy olyan, fiatal zenészekből álló társaságot szerettem volna létrehozni, akik tanácsot tudnak adni, külső fület tudnak biztosítani egymásnak, és formálják, tágítják egymás zenei ízlését, érdeklődését. Közben olyan koncerteket, összejöveteleket szeretnénk tartani, ahol a kamarazenélés folyamán lehetőségünk van együtt tanulni, érni. Mindannyian kíváncsi lények vagyunk, szeretnénk képezni magunkat azután is, hogy kikerültünk az iskolai kötelékekből.

Csabai Máté 2020. június 16. /Papageno A teljes interjú itt olvasható: 

https://papageno.hu/featured/2020/06/radnoti-roza-a-kotta-olyan-mint-egy-titkosiras/ 

A KLASSZ a pARTon! fesztivál kiemelt támogatója a Szerencsejáték Zrt.