„A hangszer végletessége fogott meg” – interjú Vörös Eszterrel és Másik Jánossal

A bandoneón nem azonos a tangóharmonikával, de harmonikaféle és tangót is játszanak rajta. Egészen pontosan miben különbözik tőle?

VE: Azt a hangszert, amit nálunk tangóharmonikának hívnak, más nyelvekben az accordion vagy accordéon szóval illetik, mivel a bal kézben előre elkészített akkordok is vannak, miközben a jobb kéz a zongoraszerű billentyűsoron, vagy gombokon játszik. A legnagyobb különbség tehát, hogy a bandoneónon egy gombot lenyomva egy hang szólal meg. De van egy másik fontos jellemző is, az, hogy nincs a testhez kötve, a játékos az ölében tartja, és ez más technikát igényel és egyben szabadságot ad.  A tangó egyik jellegzetes hangeffektusa ezen alapszik, amikor ráejtjük a hangszert a térdre, a lábat pedig a földre, és így sajátos hangzás jön létre.

MJ: Mi ketten is különböző bandoneónokon játsszunk.

VE: Az enyém egy úgynevezett bisonor, amelyen kifelé húzva és befelé tolva egy adott gombon más hang szól, Jánosén ugyanaz, ezért ezt a típust unisonor-nak nevezik.

János, mióta játszol ezen a hangszeren?

MJ: Huszonvalahány éve. Triesztben fedeztem fel egy hangszerboltban a bandoneónt, illetve kisebb párját, egy concertinát. De nem játszom rajta bandoneón darabokat, mint Eszter. A saját dalaimat kísérem vele, mert észrevettem, hogy a hangszer nagyon jól simul össze az emberi hanggal.

Mi ragadott meg benne titeket? A távoli romantikája? Az, hogy átható hangja van, mélyre tud vágni az emberben

VE: Akkor ismertem meg, amikor tangózni kezdtem, és pont abban az időben találkoztam Piazzolla zenéjével is.

Valóban szívszaggató, ahogy megszólal csak egyetlen melódia is, a súlyos akkordoknak pedig egyenesen lenyűgöző ereje van. Nehéz szóban megfogalmazni, mit jelent nekem a bandoneón hangja. Nagyon sokat tud, a legkülönfélébb hangszerek hangjához – az oboához, a szaxofonhoz, a kürthöz, a vonósokhoz – képes idomulni. Nem véletlen, hogy az utóbbi években kortárs zeneszerzők is felfedezték.

MJ: Egy zongorához, bármilyen nagyszerű hangszer, oda kell ülni, így van a hangszer, és vagy te. A kicsi bandoneónt kézbe veszed, és rögtön egyek vagytok. Méretéhez képest pedig óriási a dinamikája, ezt jól ki tudom használni a dalaim kíséreténél.  

A tangó végletességéről jut eszembe Dél-Amerika, ahol Eszter többször megfordult. Mit tapasztaltál? Tényleg sötét és gyönyörű világ, ahogy azt Márquez vagy Bolaño műveiben olvassuk?

VE: Két fő szenvedély vitt vissza újra és újra Dél-Amerikába: a tangó és García Márquez. Többször jártam Argentínában és Kolumbiában, és habár az ember mindig azt veszi észre egy idegen földrészen is, amit észre akar venni, nehéz volt Buenos Airesben nem arra gondolni, hogy itt pár évtizeddel ezelőtt vér folyt, embereket tűntek el, Kolumbiában pedig a mai napig tart az erőszak. A brutalitás mellett viszont ott van az intenzív életöröm és a szépség. Ezt talán nem is kell magyarázni annak, aki Piazzolla zenéjét hallotta, benne a megfeszülés és elengedés váltakozását, ami végül is állandó része az életünknek.

János, mikor komponáltad a bandoneónra és kamarazenekarra írt Fantáziákat, amely augusztus 8-án elhangzik Keszthelyen is?

MJ: A Budapesti Vonósok felkérésére, két éve született a darab. Akkor már dolgoztunk együtt Eszterrel, és örültem, hogy vonósokra írhatok, és hogy a bandoneón lesz a szóló hangszer.

VE: Az egyetlen zeneszerző vagy itthon, aki úgy ír bandoneónra, hogy ismeri a hangszert.

MJ: Ráadásul az enyém mellett megismerhettem egy másik típusú hangszert is általad!

Ha jól sejtem, szorosan összedolgoztatok, hogy a szólóhangszer szólama megfeleljen a versenymű követelményeinek.

MJ: Mindig konzultáltunk, hogy mi mennyire játszható, mik a hangszer adta lehetőségek. Nem szeretek olyan zenét írni, amely a játékosnak különös nehézséget okozhat.

VE: Azért vannak benne nehezebb részek.

Nehéz darab lett?

VE: Vannak szakaszok, amelyek igen. De az egész darabot inkább szokatlannak mondanám – az általam eddig ismert bandoneón darabokhoz képest. Pont emiatt vonzó számomra ez a mű. És a sikerből ítélve mások számára is. Gondot nem okozott, hogy más világ, hiszen tizenéves koromtól fogva jazzrajongó vagyok.

MJ:

Hogy érzed magad, amikor a te zenédet adják elő, viszont nem játszol benne?
 
MJ: Izgatottan. Sokkal inkább, mint amikor játszom benne.

 
Énekelsz néhány dalt is a keszthelyi koncerten. A Minden álmomban szövegében szerepel egy sor: „az a fogoly vagyok, számom 307”. Miért 307?

MJ: Ezt Bereményi Gézától lehetne megkérdezni. Talán ő tudja, de lehet, hogy csak annyi a magyarázat, hogy a „hét” például az „öt”-höz képest hosszú szótag, így épp a háromszázhét kívánkozott a dallamhoz. Azt tudni kell ugyanis, hogy ő a dalszövegeit mindig zenére írta.

Nekem a Kifulladásig jut eszembe erről a versszakról. Csak itt a dalban van menekvés, nem úgy, mint a filmben, ahol Michel Poiccard összeesik az utcán.

MJ: Az egész dal egy rohanás. Egy álombeli száguldás, szerencsére egyetlen racionális pontot sem találsz benne. Én nagyon szeretem az ilyen songokat.

Eszter, Jánost ismerted előbb, vagy a zenéjét?

VE: Megismerkedésünk után kezdtem el felfedezni igazán a különböző korszakait. És még mindig akadnak meglepetések!

Az jutott eszembe, hogy a mai fiatal nemzedék sok tekintetben hasonló, mint a hetvenes évekbeli. Gyakran még viseletben is. Meg hát, ha az SZFE-ügyre gondolok, van velük egy „ifjúsági probléma”.

MJ: Nem irigylem a mostani generációt, úgy tűnik, nehezebb nekik, mint amikor én voltam fiatalember. Akkor az emberek kettős tudattal éltek, tudták, hogy ez egy bezárt világ a vasfüggöny mögött, és könnyebben szót értettek egymással. Volt egy olyan hatalom a fejünk fölött, ami ellen könnyű volt egyetérteni.

Miben?

MJ: