A július 20-i hangverseny énekes szólistája a kiváló Horti Lilla volt – szoprán, olyan szép mély hangokkal, hogy újból ellenőriztem, igen, szoprán… Sugárzó tekintet, büszke tartás. Az énekesnő az Era Nova zenekarral, Kemény Péter vezényletével lépett fel. A magyar zenei élet új szereplőjeként zeneakadémista fiatalokból 2021-ben megalakult együttes nemcsak nevében jelent „új korszakot”, hanem a muzsikusok életében és zenei-interpretátori felfogásában is. A megszokottól eltérően, újszerűen, fiatalosan-korszerűen szeretnék megformálni a játszott darabokat, új értelmeket, színeket csempészni az ismert zenékbe, kevésbé bejáratott darabokba beavatni közönségüket. A hangverseny énekes műsorszámai valóban nem tartoztak a nyári szabadtéri koncertek slágerei közé. Emiatt lehet akár hümmögni is, talán eggyel több operaslágert – a helyhez, alkalomhoz, előadókhoz illőt, ráadást? – hálásan fogadott volna a közönség.  

Bár a közönség slágerek nélkül is elég türelmesnek és hálásnak bizonyult. A hangverseny nyitószáma, Berlioz Nyári éjszakák dalciklusa hangversenytermi kedvenc, szabadtéren… talán kevésbé telitalálat. Címe alapján keresve sem lehetett volna jobbat találni, mégis komoly kérdőjeleket vet fel, hogy kell-e, szabad-e egy félórás, hat lazán összefüggő – nem is igazán összefüggő – dalból álló hangfolyammal ledöbbenteni a leülő-felálló, sétáló, visszatérő, egyszóval nagyon is szabadtéri rendezvényre számító hallgatókat. A Nyári éjszakák (op. 7) a romantikus zeneirodalom első zenekari dalciklusa, ebben a minőségében műfajteremtő alkotás Théophile Gautier 1838-as La comédie de la mort (A halál komédiája) kötetének verseire. (A kötet már a címével is vonzhatta a Fantasztikus szimfónia szerzőjét!) A költemények nem alkotnak tematikus értelemben dalciklust, ahogyan a műfaj nagyjainál, Schubertnél, Schumann-nál láthattuk, inkább a közös költői nyelv és borongós életérzés fogja őket egységbe – négy szomorkás, sőt depresszív zenét két energikus, kitörő hangulatú nyitó és záró dal fog közre. Szép zene, színes zenekari kísérettel, és az énekes zene vonzereje elvitte a hátán a produkciót, de ilyen lassú és még lassabb tempóknál a karmesternek nem volt könnyű fenntartani a feszültséget. Horti Lilla két olasz operaáriával zárta műsorát: Rossini Tell Vilmosából Mathilde áriája a 2. felvonásból (Sombre forêt), A sziciliai vecsernye 5. felvonásából (G. Verdi) pedig Elena Bolerója hangzott el. 

Pihenőként igen jelentékeny és a vonószenekari repertórium törzsdarabjának számító művel, Edvard Grieg Holberg-szvitjével mutatkozott be az Era Nova. A Prelúdiumból és 4 szvittételből álló kompozíció a zeneirodalom egyik első, ha nem a legelső neoklasszikus kompozíciója (alcíme: Holberg korából – szvit régi stílusban), megmutatva, hogy a romantikus zeneszerző hogyan szűrte át alkotói képzeletén 200 évvel korábbi honfitársa, a drámaíró Ludvig Holberg korát és zenéjét. Karmestertől, zenekartól jelentős pontosságot és virtuozitást igénylő remekműről van szó, szép teljesítménynek lehettünk tanúi, akkor is, ha – a hangosítás beállításai miatt? – időnként kevésnek bizonyult egy-egy szólam, sokszor éppen a prím vívőereje. 

Persze, szabadtéri hangverseny esetén mások az akusztikai elvárásaink, nincs visszaverődés, minimális az utózengés, érdesebbek a hangszínek, több elem korrekcióra szorul, a kezdetben láthatatlan-hallhatatlan szólamoknak kell egy kis gépi biztatás, vagy éppen visszafogás, mint itt is, amikor a Berlioz-dalokban a zenekar hátul játszó fúvós szólamai annyira „elöl”, szinte szólisztikusan szólaltak meg, hogy az énekesnőnek küzdenie kellett a jó egyensúly megtartásáért. Igen, a szabadtéri helyszín előnye a „különös nyáréjszaka” egyedülálló hangulata, ám sok nem kevésbé különös, és a hallgatók előtt ismeretlen megoldandó problémát is hordoz magában.  

Ezek azonban egy csapásra eltűntek a Szegedi Harsonaegyüttes, egy par excellence szabadtérre való hangszercsoport július 23-i hangversenyét hallgatva. Nyolc harsonás állt a színpadon, egytől egyig az együttesvezető Gyivicsán György jelenlegi és volt tanítványai. A műsorválasztás nem titkolt célja volt, hogy bemutassa, mi mindenre (mindenre!) alkalmas és képes a harsona, így bő merítést kaptunk a zenetörténet korszakainak zenéiből a reneszánsztól kezdve a kortárs kompozíciókig, filmzenével és rock-feldolgozással együtt. Professzionális és egyúttal… szerethető volt, amit-ahogy csináltak. Elgondolkodtam azon, hogy mitől jutott eszembe ez a szó: szerethető? Talán Gyivicsán György kedves visszafogottsággal megfogalmazott összekötő szövegei? Ezekben az elhangzó darabokról, az együttes tagjairól, a hangszerekről beszélt, közvetlen modorban, a közönséget is megszólítva, egyúttal alkalmat-időt biztosítva a rézfúvós ajkak számára egy pár perces regenerálódásra is. Vagy az együttes tagjainak sallangtalan, egyben tökéletesen összeszokott együttműködése? A nyolc harsonás nem megszokott módon mindent kotta nélkül játszott – korábbi tapasztalatok és a kottákat el-elfújó huncut szélre hivatkozva kezdtek így játszani, egy nagy elhatározással. Nem kis feladat, ha csak az elhangzott darabok-dallamok-kíséretek bonyolult ritmusképleteit vesszük számba, de a nehézségeken túl hatalmas előnnyel is jár: egy másféle, mondhatni magasabb szintű egymásra hangolódást, koncentrációt tesz lehetővé, sőt követel meg. Ez is okozhatott egy pár valóban lenyűgöző pillanatot a hangverseny során. Szerepelt a műsorban eredetileg rézfúvós karra írott kompozíció is (G. Gabrielié), de a darabok többsége 4-6-8 harsonára készült átirat volt. 

A 4-6 fős harsonaegyüttesek a 15. századtól az erő és a hatalom jelképeiként szólaltak meg Európa fejedelmi udvaraiban, és ők voltak a német városok toronyzenészei sokszor síposokkal, trombitásokkal karöltve. A hangszeresek képzettebb, „elit” csoportja a templomi zenében is helyet kaphatott önállóan (lásd a reneszánsz, korabarokk velencei szerzők műveit), vagy egyházi művekben a kórusszólamokat erősítve (barokktól mondhatni napjainkig). Operai közegben Glucknál, tisztán zenekari muzsikában Beethoven 5. szimfóniájában hallhattunk először harsonákat, ami elindította a hangszer beethoveni és romantikus nagyzenekari „karrierjét”. Érdekes, hogy a mindössze két évvel későbbi Egmont-nyitány partitúrájában nem szerepelnek harsonák, de nem véletlen, hogy ebből az ünnepélyes, szinte ceremoniális annotációkat kapott zenéből több rezes átirat is készült, például Randall Malmstromé 8 harsonára. A zenetörténeti kronológiát megbontva ezzel, Beethoven Egmont-nyitányával indult a műsor, egy népszerű, elég hosszú és nehéz darabbal, amit valószínűleg sokszor játszottak, mégis úgy éreztem, nem kis elfogódottsággal nyúltak hozzá, lendületből, színekből, dinamikai fokozásból többet is elviseltem volna. Az ismerős hangözön azonban jól megszoktatta fülünket a harsonák egynemű hangzásával, amely csodálatosan érvényesült a műsor templominak nevezhető blokkjában: Gabrieli Canzona, Bach d-moll toccata és fúga, Wagner Lohengrin-részlet (Elsa bevonulása a katedrálisba), és nemcsak ott. A hatalmas crescendót garantáló műsorösszeállítás és felforrósodó hangulat azután egyre lelkesebb, hangosabb ünneplésre sarkallta a közönséget: elhangzottak még Csajkovszkij (Február), Bartók (Román táncok), Diószegi Tamás (Axel Symphony), Eric Cook (Bolivar), Hans Zimmer (A Karib-tenger kalózai, Sparrow témája), Freddy Mercury (Bohemian Rhapsody).

A Klassz a pARton! Fesztivál ingyenessége a Szerencsejáték Zrt. és az NKA támogatásának köszönhető.