Felhők mögül a cinkos telihold – Online elérhető Érdi Tamás koncertje

Egy ilyen szabadtéri zongorahangverseny mindig kockázatos vállalkozás, tudniillik a közönség nem a zárt teremben megszokott minőségben érzékelheti a megszólaló zenét. A klasszikus zenében alkalmazott modern hangszereket zárt terek akusztikájára tervezték, hiszen a szabadban a hang nagy része elvész; emellett a Balaton-parton a teljes csendet a szárazföld és a tó felől is veszélyek fenyegetik

Miért nem érezhettem a felvételt végig nézve mégsem úgy, hogy valamilyen elhibázott kísérlet tanúja vagyok? Alapvetően két okból. Egyrészt a tóparti alkony, majd a leszálló est – a felhős idő ellenére – az egész este hangulatát felejthetetlenné tette – különösen azért a pillanatért -, amikor Debussy ráadásként eljátszott Clair de lune-je alatt a felhők mögül előbújt a cinkos telihold.

A másik ok, ami a fenti aggályokat relativizálta vagy éppen feledtetni tudta, maga Érdi Tamás volt. Tudjuk: a valódi művész szuggesztivitása sokszor ennél kedvezőtlenebb technikai körülmények – gyenge minőségű hangszer, gyarló hangfelvétel stb. – közepette is hatni tud a hallgatóra. Nos, a hangverseny túlnyomó részében Érdi Tamás teljes értékű zenei élményt szerezett hallgatóinak és a felvétel nézőinek.

Persze már maga a program is erős és tartalmas volt: a koncert első felében is olyan nagyszabású Chopin zongoraműveket hallottunk, mint az op. 23-as g-moll ballada vagy az Andante Spianato–Grande Polonaise brillante tételpár (op. 22). Általában véve a legtöbb darab a legnagyobb súlyú, önálló opusszámmal és egyszeri karakterrel rendelkező zongoraművek közül került ki. A nagyszabású sorozat talán nem szólalt meg teljesen egyenletes koncentrációval, de több kompozíció is magával ragadó, élményszerű előadásban szólt; a billentésnek, a nüanszok kontrollálásának Érdire olyannyira jellemző finomsága és érzékenysége pedig mindvégig meghatározta a produkció „alaphangját” (egyelőre a hangverseny első feléről beszélünk). Elsősorban a monumentálisan felépített és az érzelmek széles skáláját felidéző g-moll ballada, az op. 57-es Berceuse varázslatos megnyugvása és az álomba való belesimulása, valamint a posztumusz c-moll noktürn megejtő, szinte nem evilági hangja szerzett emlékezetes pillanatokat, de ugyanezt mondhatom az elsöprő lendületű Nagy Polonézról is.

A hangverseny második felében Érdi Tamás Beethoven op. 31 no. 2-es d-moll szonátáját adta elő (a művet a nem autentikus „Vihar-szonáta” néven is szokták emlegetni). Rendkívül imponáló volt tapasztalni, ahogy a kimerítő Chopin-sorozat után – nemhogy egy szünetnyi, hanem ki-bemenésnyi lazítás nélkül – milyen intenzitással indította el Érdi ennek a rendkívüli szellemi és érzelmi jelenlétet követelő szonátának az előadását; s még inkább, hogy ez az intenzitás és koncentráció később sem lankadt cseppet sem. Mintha a háromtételes ciklus kihívása csak megnövelte volna művészi energiáit: a darab izgalmas és sokféle összefüggésével együtt különlegesen összefogott előadásának lehettünk tanúi. A forma úgy fejlődött ki előttünk a maga meggyőző és egyedül lehetséges mivoltában, hogy az egészre figyelés közben a részletek: egy-egy rendkívül kifejező száraz, staccato akkord, egy szívsajdulás értékű subito piano, a B-dúr lassú tétel puha, macskaléptű hangjai csak még plasztikusabban, még szuggesztívebben szólaltak meg ujjai alatt. Az átélés, az intellektuális fegyelem és a kivitelezés magabiztossága találkozott egymással ebben a remek előadásban. És hát kit érdekel ilyenkor holmi szabadtéri akusztika? A Debussy-darab pedig, messze túl a természetbeni illusztráción, Érdi Tamás költői előadásában ideálisan vezette le a Beethoven-szonáta feszültségeit, s ringatta bele hallgatóságát a békés nyári este hangulatába.

Malina János, Papageno 2020. november 11./ A teljes cikk itt érhető el:

https://papageno.hu/featured/2020/11/felhok-mogul-a-cinkos-telihold-online-elerheto-erdi-tamas-koncertje/