augusztus 1.

Kétféle művész egy zongoránál – beszámoló a Klassz a pARTon fesztiválról
Schubert és Chopin zenéje egészen eltérő megközelítésekben. A Klassz a pARTon fesztivál nyitó hangversenyéről számol be újságírónk – nem kritika, inkább reflexió egy nyáresti, balatoni koncert kapcsán.
Két igen tehetséges, de eltérő habitusú zongoraművész lépett fel a Klassz a pARTon! első hangversenyén Balatonfüreden, a Vaszary Villa kertjében. Balog Alexandra és Vida Mónika Ruth mindketten a húszas éveikben, karrierjük elején járnak. Megfelelőbb alkalom lesz egy hagyományos, koncerttermi hangverseny a róluk szóló alaposabb kritikára, de néhány gondolatot már most közölnék a nyáresti szabadtéri hangverseny kapcsán.
Az elmúlt hónapok viszontagságai szerencsére nem hiúsították meg a Klassz a pARTon fesztivált: a Balaton vizétől két-háromszáz méterre fekvő villakertben legfeljebb egy-egy röcögve elhaladó Babetta zavart bele a zongoramuzsikába.
Balog Alexandra éppolyan hévvel tolmácsolta Chopin Asz-dúr polonézét, mint amilyen hévvel a zeneszerző szerelme, Georges Sand fogadta a kompozíciót annak idején. Ez az a polonéz, amelyet ma Hősi polonéz néven ismerünk, azt azonban kevesebben tudják, hogy a névadás nem a szerzőtől, hanem férfinadrágos szeretőjétől származik.
Chopin a korabeli beszámolók szerint szelídebben tolmácsolta a hat és fél perces alkotást, mint a legtöbb zongorista. Sok interpretáció a liszti hevességig fűti a darab hőmérsékletét,
és ez több mint helyénvaló: az előadó igenis élhet a saját értelmezés „luxusával”, különösen egy romantikus darab esetén. Balog Alexandra játékában fontosabb volt a zenét tápláló energia megtartása, mint a kottafejekhez való ragaszkodás – ez nekem nagyon tetszett, mert félreütés, pontatlanság akadt, de ritkán zavart. A puskaportól felhős párizsi utcák jutottak eszembe, amelyek Chopin és Liszt generációját olyannyira inspirálták. Gyakran tapasztalatom, hogy a klasszikus zenészeknek nehezebb rátalálni az őszinte, erőtől duzzadó zenélés mikéntjére, mint a technikai követelményeknek megfelelni. Balog Alexandra viszont már megtalálta ezt a jótékony – és vad, szinte diabolikus – energiát, csak el ne veszítse, ha a mű szerkezetének, dramaturgiájának, dinamikájának szolgálatába állítja. A másik általa előadott darabban, Schubert Esz-dúr impromptu-jében ez igen jól sikerült, fegyelmezettebb játékot hallottunk, de szerencsére annak izgalma sem csillapult.
Vida Mónika szintén két romantikus művet adott elő, ugyancsak egy Schubertet és egy Chopint. Ragyogó arányérzékkel rendelkezik ezek alapján: széles tablón rajzolta meg Schubert Gesz-dúr impromptu-jének érzelmi mélységeit. Ez azt is jelentette, hogy az impromptu-műfajra jellemző jelenidejűség, quasi improvizatív szellem kevésbé volt jelen a játékában. Ez nem bírálat és nem is dicséret, egyszerű kritikai megállapítás. Jó kérdés viszont, hogy a mű születése után kétszáz évvel vajon a rögtönzöttség atmoszféráját kell-e felelevenítenie egy előadónak, vagy tökéletes absztrakcióban bemutatni a darabot.
Chopin Asz-dúr balladájában bújt ki igazán a bőréből Vida Mónika,
és egy-két nem igazinak ható gesztust leszámítva, úgy sugárzott szenvedélyt a játéka, hogy az átgondoltságból sem engedett.
A két művésznő négykezest is játszott – Schubert a-moll allegróját, Dvorák Szláv táncainak néhány tételét és Ravel Tündérkertjét a Lúdanyó meséiből. Érdekes, hogy a két előadói karakter egy nevezőre jutott a közös játékban.
Csabai Máté, 2020.07.18. / Fidelio A teljes cikk itt olvasható: